Írta: Lantos „Lanti” István
2009.02.10.-én
Először publikálva a nagyvilágnak a LantosIstvan.com-on 2011.11.02.-én

Ha átemeled, kérlek említsd meg a forrást és az eredeti íróját (hagyd meg a fejlécet is a címmel és a publikációs adatokkal)! Ez lenne a minimum. Továbbá kérlek ne módosíts bele! Köszönöm!

Történetünk egy kis falusi tehénkéről szól. Ez a tehénke már több mint 60 éves. Persze ilyen tehén nincs, de a történet szempontjából lényegtelen. A kis boci anno a falu szélén élő Marika tulajdonába tartozott, és már egészen kicsi korától kezdve szorgalmasan adta a tejet, és tartotta el hű gazdáját. Aztán jött a szocializmus, a tehénke bevándorolt a falu másik végén lévő tsz-be, és Marika követte, mint alkalmazott tehénpásztor. A kis tehénke pusztán csak egy lett az etető soron, de Mari szívének mégis különleges, hiszen egyszer az övé volt. Teltek-múltak az évek, és Marikából Mari néni lett, a kis bociból pedig nagyra nőtt tejcsárda. Eljött hát az igazság napja, és a kis falusi termelőszövetkezet önmaga kardjába dőlt. Elkezdődött az igazságos visszaosztás. Papíron. A valóság sajnos mást mutatott. Az egykori gazda, akinek kövér földje volt és rengeteg munkája miatt sok aranykoronával rendelkezett, csupán csak egy élettelen legelőt kapott. Mari néni se járt jobban. Tehene helyett pusztán csak a boci kolompját kapta meg.

„-Ez így igazságos!”

Mondták, akik a termelőszövetkezet hivatali helységében dolgoztak a vezetőikkel közösen. Az egykori tsz elnökből az újonnan alakult Falú szélén Kft. főigazgatója lett, az egykori hivatalnokokból pedig alkalmazottak. Ami nem volt lebetonozva, az mind magánkézbe vándorolt, de sajnos lényegesen értéken alul. Ami pedig le volt betonozva, az is vándorolt bizonyos értelemben, méghozzá az egykori elnök úr kezébe, mint tudjuk. Azonban egy valami mégsem volt mozdítható. Méghozzá a mi kis tehenünk. Mert ez a kis tehén jogilag volt bebetonozva. Öreg korára nézve már senki sem tudta, hogy kit illetne meg, aki tudta, az pedig nem emelte fel a hangját. Így történt, hogy minden maradt a régiben. Mari néni is bejárt mindennap, hisz tehénpásztorra továbbra is szükség volt, az egykori tsz elnököt pedig, akiből főigazgató lett, a plebsz polgármesterré emelte. Teltek-múltak az évek, a polgármester úr fúrta-faragta a tehenet, de akárhogy sakkozott, csak nem tudta megszerezni magának. Eldöntötte hát, hogy a tehenet le fogja csont vékonyra fogyasztani. Megkörnyékezte hát Mari nénit:

„-Mari néni, maga már régebb óta itt dolgozik, mint én. De tudja iskolai végzettségem és szakmai tapasztalatom alapján, én jobban értek a tehéntenyésztéshez, mint maga. Mindazonáltal mielőtt tsz elnök lettem volna, kis ideig állatorvos is voltam. Kérem, kérem, papírt ne is kérjen róla, mert nincs, mivel a tsz magánosításakor azt is ellopta ez a hálátlan tolvajbanda. Na most, én azt tanultam az állatorvosi szakiskolában, hogy a tehén gazdaságosan üzemeltethető a napi egy bálányi szalmabála helyett napi egy darab szalmaszállal is! Kérem, kérem mami, én ehhez értek. Mit gondol? Miért én vagyok itt a főigazgató??? Jó, ha nem, hát nem. Kérem, holnap jelentkezzen a végkielégítéséért.”

Mari néni csak nem adta be a derekát, és nem volt szíve asszisztálni a hőn szeretett kis állatkája szánt szándékos lezüllesztésében. Így történt, hogy a tehénkéjétől örökre elváltak útjai, és pusztán csak a düledező tanyája falán logó kolomp emlékeztette rá hátralévő életében. De a mélyen tisztelt polgármester úr csaknem adta fel. Mari néni helyére tette hát Kolompár bácsit, aki még Mari néninél is hátrányosabb helyzetű volt és kellően gerinctelen ahhoz, hogy ura szavait kövesse. Egy napon hát őt is meglátogatta:

„-Tudja, kedves Kolompár úr! Én már sokkal régebb óta itt dolgozok, mint maga. Ebből kifolyólag és abból, hogy mielőtt tsz elnök lettem volna, diplomás állatorvos is voltam, jobban tudom, hogy hogyan kell eltartani egy tehenet! Ugyanannyi tejet ad majd, ha a napi egy bála szalma helyett napi egy szál szalmát ad majd neki. Persze mindazonáltal ha nem etetné meg naponta, akkor is ugyanannyi tejet adna, mintha napi egy bála szalmát, vagy pedig egy szál szalmát adna neki, de sajnos ez már jogilag állatkínzásnak minősülne, ezért megkérem önt, hogy minden egyes nap jöjjön ide a kocsmából, jól láthatóan haladjon el a Falu szélén Kft. ügyvezető irodája előtt, és adja oda a tehénkének a napi egy szál szalmáját. Érti kedves uram, érti, ÉRTI???”

Habár Kolompár bácsi nem értett egy árva szót sem, mivel ez túl sok információ volt neki, de annál jobban értette a kacsintások közepette kezébe nyomott ezreseket és azt, hogy a tehénkének minden nap adjon egy szál szalmaszálat a kocsmázás után. Teltek a hetek és a tehénke egyre jobban fogyott. Teje is elapadóban volt már. Végül egy napon már csak remegő csontkollekció volt. Meg kérte hát a polgármester Kolompár bácsit, hogy a következő falugyűlésre vezetesse be a tehenet. A tehén bevezettetett a plebsz elé a lakossági fórum kellős közepén:

„-Önök is láthatjuk hölgyeim és uraim, hogy tsz-ünk kabalatehene, amely az egyik kedves gazda felajánlásából maradhatott a visszaosztás után a cégünknél, már kimúló félben van. Mivel állatorvos vagyok, és ezt az újonnan előkerült diplomámmal is tudom igazolni, megállapítottam, hogy a tehénke akkut szociál-kommunál dentitiszben szenved. Ez a betegség sajnos nem gyógyítható, és az állat rövid időn belül ki fog múlni. De mivel én a faluban hírhedt lokálpatrióta vagyok és köztiszteletben álló polgár, felajánlom, hogy jelképes áron 1000 forintért megveszem a tehenet, hogy a falunak ne származzon kára belőle.”

A birkák éljenzésben törtek ki, majd a falugyűlés végén mehettek legelni. A mélyen tisztelt polgármester úr is megkaphatta a tehenet, és családi házában a malacok mellé kötötte. Etette, hizlalta, hadd nőjön minél kövérebbre. A tehénke olyan bőszen adta a tejet, mint még soha, ezzel bő gazdagságot hozva a falu első polgárára. Azonban öregségéből kifolyólag (mivel egy 67 éves fejőstehénről beszélünk), sajnos a napjai meg voltak számlálva. Így hát egy napon a gazda levágta a tehenet és bedolgozták a fagyasztóládába. Húsa is napról napra fogyott egészen addig, míg egy napon teljesen fel nem élték azt. Csontjait a kutyák elé dobták. Így ért véget a tehénke története.

Hogy hol esett ez meg? A négy égtáj fele mindenhol. És mikor? Régen, most és a jövőben akármikor.

Wrocław nagyon szép város. Lengyelország Szegedje. Egy igazi pezsgő diákváros. Lányok szépek (de persze nem annyira, mint a magyar lányok) , lengyelek barátságosak velem, mint magyarral. Egy kis infó a városról: Wrocław 30%-a 25 év alatti. A 600 ezer lakosból 100ezer csak diák. Az egész városban folyamatosan építenek, a lengyel gazdaság fejlődik. Nagyon sokan települnek be ebbe a városba. Olyan, mint Szeged, annak is növekszik a lakossága, nem csökken.

Suliban van pár könnyű és tök nehéz tantárgy is, de hol nem? A koliban a szomszédságom 5 spanyol, 2 török, 1 horvát és 1 portugál sráccal tevődik össze. Az óráimon együtt tanulok lengyelekkel, spanyolokkal, törökökkel, kínaiakkal, koreaival, pakisztánival, indiaival, amerikaival, szerbekkel.

Persze sok lengyel már nem emlékszik a közös történelmi emlékekre, azok számára csak egy lengyelesen kinéző Marsról jött nyelvet beszélő srác vagyok. De akik tisztában vannak a “dwa bratanki”-val (legfőképp az idősebb korosztály), azok simogatják a buksimat. Nem vicc, tantárgyfelvételnél a néni a hajamat simogatta mintha valami kiállítási tárgy lennék. Szóval a “Nie Mówie po Polsku, Jestem z Wegier.” legtöbbször beválik.

A “Buddy-m” (olyan lengyel diák, akinek a feladata egy erasmusos diákot istápolni), egy olyan lány lett, aki az ELTE-n volt Erasmuson és tud magyarul.

Kb. egy hónapja megtartottuk a Wrocław-i magyarokkal az első magyar találkozót, öten. Hárman egy informatikai vállalatnál dolgoznak, plusz egy könyvelő nő, aki szintén kint él évek óta. Elhatároztuk, hogy ebből a találkozóból rendszert csinálunk.

A lengyelek mentalitásukban magyarosak. A szó rossz és pozitív értelmében egyaránt. Olyan itt, mintha szláv nyelvet beszélő magyarok között lennék. Kinézetre is hasonlítanak ránk, de nem csoda, hisz testvérnép (IGEN, KEDVES MTA!!!!).

Nos, akkor következzenek a beigért képek: